vers

Kértelek pedig

nem zártad be az ajtót. kértelek pedig,
hogy zárd be mindig jól, ha elmész, miután
ételt vagy – havonta – újságokat hozol.
(legközelebb ne hozz. már nem számítanak.

számít, hogy’ állt a gázai helyzet hétfőn?
elvégre kedd van. háromhétrerákedd.
elvégre semmi sincs. csak púpos mészfalak,
és elég sok szenny a kockakő-fugákban.

ázott minden, nem fog rá a b-s ceruzám.
nyilván túl buha. nyilván nem elég hemény.)
hegyezőt hozz inkább, meg tiszta papírt,

domestost. a szoba így: arc, esetleges.
elfolyt, aztán meg úgy száradt rá a festék.
egy vénassszony arca. működésképtelen.

(Holmi, 2013/5, május)

Belsőépítészet

a napsütötte sávot lehalkította,
így nem maradt belőle más, csak a sűrű,
sötét, kertvárosi kopogós reggelek,
az asztalon felejtett bizonytalanság,

hogy honnan szerezhet levegőt holnap, ha
kell. övé a győzelem: szűk, kicsi garzon.
jobb, ha teljesen megadod neki magad.
a bátyjai, mint a kiéhezett kutyák,

a szíve régi légypapír, már nem ragad.
az életedről nem tud szépet mondani,
se jót. tulajdonképpen semmilyet se tud.

hát sikerült végül mindent elrontani.
a szemére vetheted, de mindhiába:
nem hall, nem lát, nem ismer. isten. messze fut.

(Holmi, 2013/5, május)

Standolás

kész a leltár. úgy nézed, tele a platni.
ikszelted végig a hosszúlépéseket.
úgy számoltál, hogy tényleg bele kell halni.
te mindig is úgy fogod egész népedet.

vermut: négy deci, kevert: másfél liter, a
pórusaidban rohadó bókok száma
megbecsülhetetlen. majd a boncasztalon,
létcsődjelentés utáni standoláskor.

húsos melegszendvicsből hét és fél fogyott.
nagyot suhint az óriás ventilátor,
mindig a szavadba vág. semmit se mondasz,

csak újraszámolod, és még egyszer újra,
hogy egyszer hátha nem stimmel majd a vége.
hogy egyszer valami más lesz. de nincs hiány.

(Hévíz, 2013/2)

A réseinken félni

én ma úgy törődöm ővele, hogy mégsem.
két ajtónyira mondom, hogy mondd csak tovább,
figyelek, néha áthümmögök a résen,
a réseinken. félni már nem férek át.

ez otthonos. ez én vagyok, ez meg ő van.
köztünk a rend áthatolhatatlan, viszont
reménytelen. mint egy valóban jó regény.
néha érzem a torkát. ha úgy alszik el,

a szájába olvasok. mintha kórlapot.
ezért még mindig félek felébreszteni,
illetve már megint. pedig tőlem kapta

ezt is, hogy szöveg lett. egy hieroglifa
vagy mi. orvosi kézírás a recepten.
mire megfejteném, a beteg exitál.

 (Hévíz, 2013/2.)

Az én dolgom

ez maradt: szép verseket írni anyánkról.
(vagy jókat.) ha meghalt, csak annál szebbeket.
kölcsönadni egyszer ezt a kék szorongást:
stricik a presszóból futtatott nőiket.

úgy ébredni egyszer, hogy volt egy slágerem,
hogy én vagyok az a faszi a tévéből,
aki. vagy felolvasásról. a könyvtárban
nők, akik épp eléggé ismeretlenek.

ne rágd a körmöd. én? hisz én sose rágtam,
az én dolgom az, hogy téged rágjalak.
megsózni jól a kávéd, lekapcsolni a villanyt,

ha félsz a sötétben. lábadra lépni és
eltaszítani: roppanj. nevetni rajta,
hogy ma rágásom tehetetlen tárgya vagy.

(Élet és Irodalom, 2012. december 14.)

Nem feszíti semmi

valami gond van. a feszített víztükör
nem jellemző az évnek e szakaszában.
a víztükröt erre nem feszíti semmi,
úgyhogy valami gond van, mondja a kompos.

fél éve pont itt fulladt vízbe egy fiú,
mutatja, lenézek, látom, hogy zöld a víz,
de nem látom azt a vízbe fulladt fiút,
és ez elkeserít. a fény ritmusára

vibrál a Tisza, a fülkéből lambada
szól, túlvezérelt izzadság a bőrödön,
mutatom neked is a vízbe fúlt fiút,

de te se látod. a nevét tudja, mester?
nem figyel, nézi a vizet, épp itt történt.
pedig nem mély, itt igazán nem mély a víz.

(Élet és Irodalom, 2012. december 14.)

Szombati leltár

ma elvégeztük a gyászmunkát apámmal.
délben találkoztunk az állomás előtt.
tudom, mert a krónika ment a kocsiban,
s különben is, akkor ért be a vonatom,

nem késett. a kürt harsogását, nyihogó
karikát a szemem alatt, halálnapot,
a szombati leltár minden komponensét,
a művirágot a mások sírján – bátran

vigyázom. csak ennyit akartam mondani.
a főtérre mentünk, virágárusunkhoz.
nem tudom, kijött-e már a rákból. sovány.

elhagyta a feleségét. az hagyta ott?
mint temetőben a rothadó virágot.
otthon csirkét ettünk. este vissza pestre.

(Élet és Irodalom, 2012. december 14.)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s